Alapelvem, hogy a Bicske-Budapest vagy Budapest-Bicske MÁV-START járaton szeretek kényelmesen, ülve utazni, ezért a felszállást követően a jellemzően négyes ülőhelyi boxhoz érve az „Elnézést, szabad ez a hely?” minimum követelménynek számító mondattal próbálom birtokba venni a kiszemelt ülő alkalmatosságot.

A jellemző szituációk, reakciók az alábbiak szoktak lenni.

• Nem néz rám az ott ülő utastárs, bambán bámul az ablakon kifelé. Nincs válasz.

• Rám néz az ott ülő utastárs, majd tovább bámul bambán az ablakon kifelé. Válasz itt sincs.

• Kérdésemre az ott ülő két utastárs tanácstalanul összenéz, esetleg megvonja a vállát. Válasz nincs.

• Kelletlenül leveszi a zoknis, cipő nélküli lábát a kiszemelt ülésről az ott lévő utas, motyogását beleegyezésnek tekintem és leülök.

• Két utas mellett a két szabad ülésen csomagok. Kérdésemre nagy nehezen, hosszasan pakolják a felső poggyásztartóra a cuccaikat, látszik, hogy legszívesebben megfojtanának egy kanál vízben a „felháborító” tolakodásomért. Szóbeli visszajelzés nincs, de legalább le tudok ülni.

• Két vagy három utas mellé szeretnék leülni, nem örülnek, de legalább egy kelletlen igent kapok annak ellenére, hogy megbontom az 1+1 kényelmi szabályt (egy utas egy további helyet birtokol a kézitáskájának vagy saját maga terpeszkedésére).

• És a ritka eset, amikor a tetszőleges számú utas udvarias, jól hallható „Persze, igen, természetesen” szavak használatával válaszol és én leülök, megállapítva, hogy azért a XXI. században is van még némi utóélete a normális kommunikációnak.