Sorozatunk 2015 februári első részében Bicskétől indulva Felcsútig 8 kilométert, majd az egy héttel későbbi második részben Felcsúttól Vértesacsáig már 12 kilométert tettünk meg a megszűnt 906-os számú Bicske-Székesfehérvár vasútvonal nyomvonala mentén. Hosszú szünet után most tovább indultunk Lovasberény irányába egy kis múltidézésre a mohalepte talpfák és előbukkanó kőzúzalék mentén, no meg a karácsonyi "túltápláltság" ellensúlyozása céljából is. Rengeteg fotót készítettünk útközben, alattuk látható a magyarázat.
Legutóbb itt hagytuk abba, a vértesacsai bevezető vágányszakasz a 811-es főútról fotózva, balra a bakterház megmaradt épületével. Az országúton egyébként a sínből semmi sem látszik, felszedték vagy beaszfaltozták, de egy kis körültekintéssel és a templomból érkező helyi asszonyok megkérdezésével gyorsan megtaláljuk a folytatást.
A folytatás egyértelmű jelei a talpfák sokasága némi bozóttal, fűvel benőve és a még fel nem szedett, el nem lopott sínek. Errefelé lelkes kommentelőink egyike tavaly még hajtányozott, elmondása szerint erre már csak egyre kevesebb helyen van lehetősége a meglepetésszerűen "elfogyó" vágányok miatt.
Épen maradt hídon közelítünk Vértesacsa vasútállomása felé. Folytatáshoz kattints!
A kertek alatt húzódó vonal mentén viszonylagos épségben a vasútállomás előjelző szemaforjának oszlopa és jelzőtáblája.
A szemafor oszlopán még mindig ott láthatóak a fogaskerekek.
Kiváló minőségű (persze a korához és a karban nem tartottságához képest) vágányon már igen közel a vasútállomáshoz.
Izgalmas pillanatokat, azaz vasútállomást sejtet a kettéváló vasúti sín.
Ez tényleg régen volt használva, hiszen a borostyán is zavartalanul benőtte már.
Az állomásra érve elsőként a vasútállomás épületét pillantjuk meg, sajnos távolról is jól látható a lepusztult állapota.
Az ablakon bepillantva katasztrófális állapotok fogadnak, az életveszélyes, lelógó födémdarabok miatt nincs lehetőségünk belül is körülnézni és másnak sem ajánljuk.
Az állomás épülete az utcafrontról. Falazatát tekintve még csak rendben lenne az épület, s talán az acsai turizmust is fellendítené az Alcsút-Felcsút - kisvasút mentén található - állomásépülethez hasonló étterem-panzió-múzeum célú felújítás.
Az állomásról tovább indulva kevés támpontunk akad, amikor síneket és kőzúzalékot nem látunk, akkor töltéshez hasonló talajt és a töltést körül növő bozótost keresünk mindenhol.
Könnyű a helyzetünk, amikor legalább egy szál sín mutatja a követendő utat.
És nehezebb, amikor magas gaz, bozótos, cserjék és szúrós bokrok között gyaloglunk. Ha sportnak neveznénk a megszűnt vasútvonalak töltésein való gyalogtúrázást, akkor talán "Trainwalking"-nak keresztelnénk, de a szívünk mélyén inkább zötykölődnénk bármilyen, mozdony vontatta vasúti kocsiban errefelé.
Egy épen maradt, gyönyörű állapotú váltó Vértesacsa vasútállomás kijáratánál.
Nincs gazdálkodói múltunk, de ez talán egy elhullott vagy kivégzett bárány teteme. Kissé ijesztő és reménykedünk benne, hogy semmilyen dögevő vadállat nem tartozik hozzá.
Megtaláltuk a megboldogult jószág szarvát is.
Teljes pompájában a kijáratnál látható szemafor. Az utolsó áthaladó vonatnak még megadta a szabad jelzést, aztán úgy maradt.
Sokszor nincs töltés és ilyenkor bőven elég idegenvezetőnek egy-egy felvillanó síndarabka.
Rendezett gazdaságok mellett pöfögött egykor a gőzös Bicskéről Székesfehérvár irányába. Gyermekként ingázó bicskeiek elmondásából tudjuk, hogy a szűk 50 km-es távolság menetideje 3 és fél óra volt. Ki lehet számolni az átlagtempót!
Hogy miért oldalról vigyázzuk a nyomvonalat, az a következő képből kiderül.
Az egyik legkaotikusabb szakasz Vértesacsa után kb. 2 km-en át. Szinte áthatolhatatlan bozótos, rengeteg tüskés, ruhaszaggató bokorral, szemre veszélyes ágakkal és olyan indákkal a földközelben, amibe beleakadva a lábfejeddel bizony súlyos sérüléseket is el lehet szenvedni. Célszerű nagyon figyelni a lábunk elé. Amíg lehetett, addig maradtunk a töltésen, sokszor négykézláb áthatolva a legsűrűbb bokrok ágai alatt.
Ha besokalltunk, a töltés melletti réten bandukoltunk tovább, s itt 5 perc alatt megoldottuk a lábunk-cipőnk belvízzel csurig történő eláztatását is.
Egy tipikus kúszós-négykézlábas szakasz, itt a kép bal szélén osontunk tovább.
Próbáltunk nemcsak a kalandtúra gyönyöreire figyelni, hanem a természet apró szépségeire is. Ez itt egy zöld mohával "festett" csodaszép bokor.
Ez pedig egy érdekes fényben fotózott formás, ki tudja milyen fa.
A csipkebogyót már sikerült felismerni.
A kúszás után pihentetőbb, sínekkel jelzett szakasz, már Verebhez közeledve.
Amikor ilyen sűrű, akkor nincs más hátra, mint elhagyni a töltést, majd amikor csak lehet, visszajönni. Ezt a játékot kb. 20-szor eljátszottuk az út során.
Furcsa módon akadt olyan szakasz, ahol a kőzúzalékot nem takarta be aljnövényzet.
Masszív tereptárgy, azaz hidacska egy vízátfolyás felett.
Mai túránk talán legszebb fotója az a bogyós termésű fa, amelynek minden bogyójához tartozott egy vízcsepp. Beillett volna karácsonyi dísznek is.
Egyértelmű vonalvezetés masszív töltésen, bár sínpár nélkül. Itt már magunk mögött hagytuk a Vértesacsai-vízfolyást, ami sokáig kísérte utunkat.
Még könnyebb a dolgunk, amikor még mindig sínek nélkül, de sorjázó talpfák segítik a tájékozódást.
Egy épen maradt szerelvény.
Újabb rejtélyes adag zúzalék. Itt maradt? Később hordták ide, de miért? Miért nem nőtte be semmi? Azt sem tartjuk kizártnak - egyéb tájékozódási pont vagy speciális térkép hiányában - hogy időközben érintettük az egykori verebi állomást is, ami közel sincs a településen, hanem inkább Vereb és Lovasberény között félúton.
Utunk finisében, Lovasberény külterületén egy tanya mellett haladunk el. A hangos, tömeges kutyaugatás hallatán még az is felmerül bennünk, hogy menekülőre kell majd fognunk, de gyorsan megpillantjuk a menhelyként üzemelő épületet a hozzá tartozó ketrecekkel.
Kérésünkre a helyi alkalmazott még a hiperaktív szamarat és a hozzá tartozó őrkutyát is megfegyelmezi, amíg tisztes távolba kerülünk.
A töltésen való mai túránkat a Verebet Lovasberénnyel összekötő országútnál hagyjuk abba, még búcsúzóul jól megnézzük magunknak a masszív nyomvonalat a talpfákkal, ami egy idő után egyre távolabb kerül az autóúttól és kanyarodik a lovasberényi vasútállomás irányába.
Kb. 2 kilométeres gyaloglás után érjük el a falut és igyekszünk valami autóbusz megállót találni, hogy a 811-es úton közlekedve eljussunk a kiinduló pontunkon hagyott gépkocsinkig.
Mielőtt buszra szállnánk még megpillantjuk Lovasberény közel 300 éves, műemléki zsidó temetőjét.
Különleges látványt nyújtanak a temető sírkövei a téli ködös, szomorkás időben.
Összegezve mai utunkat: a korábbi 8 és 12 km-es etapok után ma 9 km-t teljesítettünk igen nehéz, odafigyelést igénylő terepen. Hogy időben megálltunk, az az erősen ködös időnek, a korán sötétedő téli napnak tudható be, nem szerettünk volna vaksötétben bolyongani a csurig elázott cipőnkben, jónéhány karcolás okozta sebbel a kezünkön. A sportélmény ("Trainwalking"?) maximálisan megvolt, közben felidéztük a vasútvonal múltját, s a természet apró szépségeire is igyekeztünk odafigyelni.
Legközelebb már a tavaszi napfényben "vonatozunk" be Lovasberény vasútállomására és indulunk tovább Székesfehérvár felé. Köszönjük, hogy velünk tartottatok, búcsúzóul pedig itt a teljes megszűnt 906-os vasútvonal térképe!